5:30. Csörög az ébresztőm. Egy mozdulattal kinyomom. Biztos, hogy nem kelek még fel, nagyon álmos vagyok.
Úristen, ma van a félmaraton! Nincs mese, fel kell kelnem, ki van számolva minden, 7:00-kor találkozunk a többiekkel az Opel sátornál. És ahogy eszmélek, tudatosul bennem, hogy van még valami.
Ugyanis pár nappal korábban, a féltáv óta szűnni nem akaró, enyhe csípő fájdalmammal szakemberhez fordultam, aki azzal a lendülettel bele is tolt 6 kollagén injekciót és megállapította, hogy nincs egy szintben a medencém. Hogy helyretegyük, csontkovácshoz kell majd járnom. Ugyanis többet terhelem a jobb oldalam, jobban kopik a csípő porcom is, ezért alakult ki a mostani sérülés, illetve erre vezethető vissza a combhajlító húzódás a maraton előtt, és a három évvel ezelőtti UB-s csípőhúzódásom is.
A kollagén injekció nem egy tünteti kezelés, feltölti a szöveteket és segíti az öngyógyítást, viszont pár napig stresszeli az adott területet. Nekem úgy begyulladt a lábam, hogy a verseny előtt két nappal sántítottam. Ha aznap lett volna, akkor biztosan nem tudok résztvenni. Másnapra viszont már alig fájt, tudtam terhelni. Rengeteget jegeltem, sokat pihentem és fejben is átálltam. Eldöntöttem, hogy megcsinálom.
Már egy ideje foglalkoztat a pozitív gondolkodás és a mindfulness, és igyekszem ezeket gyakorolni edzések során. Ez a két dolog nagyjából annyit jelent, hogy kizárunk minden külső tényezőt és csak a futásra koncentrálunk, ezáltal fogékonyabbak leszünk arra, hogy csúcsteljesítményt vagy flowt éljünk át, azaz minden erőlködéstől mentesen nagyon jól tudjunk teljesíteni és határtalan boldogságot, elégedettséget érezzünk közben. A pozitív gondolkodás azt jelenti, hogy ha pillanatnyilag valami nem működik, tanulható mentális stratégiákkal tudjunk változtatni a helyzeten. Természetesen mindkettő a fejünkben játszódik le, olyan körülmények között, ami normál élethelyzetben nem jöhetne létre. Futás közben ugyanis az agyi aktivitás a felére csökken, a prefrontális kéreg alulműködik és így lehetőségünk van jobban hozzáférni a gondolatainkhoz, jobban kontroll alá vonni azokat. Képtelenek vagyunk a múlton rágódni vagy a jövőn stresszelni vagy nagy intenzitású érzelmeket megélni, hiszen ez ebben a helyzetben teljesen felesleges energiát emésztene fel.
Ezt az állapotot igyekeztem kihasználni a Wizzair félmaratonon is, ami egyébként egy nagyon jó kis bulinak ígérkezett és őszintén sajnáltam volna, ha a sérülés miatt ki kell hagynom. Az Opel futóklub tagjaként olyan embereket ismerhettem meg, akik pályafutását már messziről követtem, de élőben még nem volt alkalmam találkozni. Természetesen az Ensportos edzők is kint voltak a versenyen és még nagyon sok ismerős arc, ezért is imádom annyira az ilyen tömegversenyeket.
Mivel most a tempót elengedtem, nem izgultam túl a dolgot. 8:00-kor álltam be a rajtzónámba, és figyeltem az embereket. Izgatottak voltak, mosolyogtak, terveket osztottak meg egymással, bátorították a mellettük álló idegent. Könnyű ilyen közegben pozitívan gondolkozni.
Mikor elrajtoltunk, örültem neki, hogy nem esik nehezemre a futás és kitűztem magam elé az 5 kilométert, mint mérföldkövet, amikorra már bemelegednek az izmok és ráállok egy tempóra. Tényleg nem izgultam túl, frissítéseknél nem kapkodtam, még pisilni is megálltam egyszer, amit sosem szoktam versenyen.
8 km-ig tok jól bírtam, aztán elkezdett beütni a fájdalom. Vettem be egy fájdalomcsillapítót, ami érzetre semmit sem hatott, úgyhogy eldöntöttem: most van itt a perc, hogy hátrahagyjak minden negatív gondolatot. Ez nagyjából a Margit szigetnél, kicsivel több mint a táv felénél történt. Próbáltam arra koncentrálni, hogy mennyire szeretek futni, hogy milyen szépek ködbe burkolózva a budai hegyek, hogy milyen ütemesen dobognak a betonhoz verődő futócipők. Hogy már megyünk visszafelé és milyen jó lesz kipirultan, izzadtan, a jutalom alkoholmentes sört iszogatva ecsetelni a többieknek az élményeinket. És a napom hátralévő részében pihenhetek.
Az az igazság, hogy elég jól sikerült ez a kis mentális tréning, mert nagyon gyorsan eltelt a második 10 kilométer. Mikor befutottam a célba, éreztem, hogy nem futottam ki magam (20 perccel rosszabbat mentem, mint a pb-m), de a fájdalom eléggé bekorlátozott, ezért így is nagyon elégedett voltam. Két napja még sántítottam, ma pedig letoltam egy félmaratont.
Verseny után az Opel sátornál jöttek az élménybeszámolók is: volt aki pb-t futott, aki a kisfiával teljesítette a távot és olyanok is akiknek ez csak egy kis állomás volt abban a hatalmas fejlődési útban, amit kitapostak maguknak.
Boldog vagyok, hogy nem kellett elengedni ezt a versenyt. Most viszont a gyógyulás az egyetlen célom. Az utóbbi időben összesűrűsödött pár hátráltató tényező és szeretném ezeket megoldani, hogy tovább tudjak menni. Vannak ilyen időszakok is, mikor azzal teszünk a legtöbbet, hogy elmegyünk egy csontkovácshoz és helyrehozzuk az alapproblémát. Ha kell, megtanulunk újra futni, hogy képessé tegyük a fizikumunkat olyan dolgokra, amikre fejben nagyon vágyunk. Kiműttetünk két bölcsességfogat, amik rendszeres begyulladása (főleg egy-egy nehezebb fizikai igénybevétel után) egy héten át tartó fájdalmat okoz. Ezzel is csak magunkba, az egészségünkbe fektetünk. Egyszer pedig eljön az idő, hogy ki tudjuk venni azt, amit most beletettünk.
fjsdra 