Miért nem mész el futni?

Még mindig élénken emlékszem az első félmaratonomra. Nem is a verseny napja maradt meg a leginkább, hanem az érzés, ahogy beérek a célba és tudatosul bennem, hogy beérett a munkám gyümölcse, félmaratonista lettem.

De erről majd később. Hiszen az én történetem is úgy indult, mint nagyon sok futóé: gyűlöltem futni. A gimis cooperek élménye, amiket felkészületlenül futottunk a sulink körüli aszfaltúton, az érzés, ahogy kipirosodva, bordánk közé szorult levegővel küzdöttünk a túlélésért egy életre elvette tőlem a futókedvet. Pedig ezt megelőzően, nagyjából kilenc éves koromban (Anyukám bíztatására) képes voltam 10 kört lefutni a barátnőmmel a fehérvári Bregyó Atlétikai Központban, ahol eufórikus állapotban azt is megfogadtuk egymásnak, hogy egyszer olimpiai bajnokok leszünk. Gimiben viszont be kellett látnunk, hogy ez nem a mi sportunk.

Aztán jött az egyetem és 20 évesen nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Egész életemben sportoltam valamit, az egyetem első évében viszont rendszertelenül ettem, sokat buliztunk a többi egyetemistával, és ahogy minden lányra a környezetemben, rám is felszaladt pár kiló, amivel nem tudtam mit kezdeni, hiszen mindig is nagyon vékony voltam. Ráadásul abban az időben a tanuláson kívül semmilyen célom nem volt, tökéletesen szürkének és átlagosnak éreztem magam.

Egy nap, mikor hazamentem és nagyon nem éreztem magam jól magam a saját testemben és lelkemben, Anyukám előállt a nagy kérdéssel: „Miért nem mész el futni?”. Érdekes, hogy ez a kérdés, ami akkor teljesen kiborított és hisztérikus-katatón állapotba juttatott, mára mennyire része lett az életemnek. Ha nyűgös vagyok, ha át kell gondolnom az életem vagy új ötletek kellenek, ezt a kérdést teszem fel magamnak. Szinte nem is mindig tudatosul.

Szóval végül elmentem futni. Majd belepusztultam. Kapkodva vettem a levegőt, a tüdőm összeomlott, elfogyott az erőm, folyton belesétáltam. Nagyon rossz élmény volt, megfogadtam, hogy soha többet nem hallgatok Anyukám tanácsára.

Azóta futottam két maratont, egyet Rotterdamban, egyet pedig Budapesten, idén nyáron pedig felkészültem életem első féltávú triatlon versenyére, ami 1,9 km úszásból, 90 km bringából és 21 km futásból áll. Hosszútávú célnak az Ironman teljesítést tűztem ki, amit sokáig meg sem mertem magamnak fogalmazni, de szerencsére már nem is tűnik annyira lehetetlennek.

És hogy miért mentem el futni azután az első, borzasztóan kellemetlen futás után? Mert tudtam, hogy nagyjából 10 alkalom kell ahhoz, hogy valami átforduljon a fejemben és a testemben. Mert egyre könnyebb lett és egy idő után már hiányzott a futás. Aztán mikor elértem a vágyott 4-5-10 kilométert, eldöntöttem, hogy felkészülök az első félmaratonomra. Ez stílusosan a 4 évvel ezelőtti, 30. Wizzair Félmaraton volt. Amikor befutottam a célba, hiheteltenül büszke voltam magamra. Ez az érzés függővé tesz, hiszen a futás egyike a világ legigazságosabb dolgainak: pont annyit vehetsz ki belőle, amennyit beleteszel. Ha tudod, hogy becsületesen felkészültél, megérdemled a címmel járó dicsőséget. Nem utolsó sorban nagyon motiváló felkészülni egy-egy ilyen versenyre, hiszen ha az embernek van egy célja, amiért minden nap megtesz dolgokat, akkor hihetetlenül hatékonynak érezheti magát. Legyen szó egy téli, hajnali 5 órás kelésről, csak hogy fagypont alatti hőmérsékletben teljesíthessük az aznapi futást; egy el nem fogyasztott sajtburgerről, egy kihagyott buliról vagy pohár borról a másnapi „hosszú” érdekében; egy bonyolult logisztikai folyamatról, csak hogy el tudjunk menni teljesíteni az aznapi penzumot; vagy egy olyan edzésről, amibe majdnem belehalunk. Ha ezeket becsületesen végigcsináljuk, úgy érezzük, hogy nálunk van a kontroll. Hogy legyőzhetetlenek vagyunk.

Hosszú utat jártam be az első félmaraton óta és addig a percig is hosszú még az út, hogy Ironman leszek. Az elmúlt 7 évemre visszatekintve (mióta Anyukám feltette nekem azt a bizonyos kérdést), viszont egy dologban biztos vagyok: mindent a futásnak köszönhetek. Velem volt a legnagyobb boldogságban és a legnagyobb szomorúságban. Összetartott, ha kezdtem szétesni. Új célokat adott. Lehetőséget, hogy mindent átgondoljak, hogy mindent megtervezzek. Kreatív gondolatokkal ajándékozott  meg. Új utakat mutatott, válaszokat adott, sőt, sokszár már a kész megoldást kínálta. Neki köszönhetően megváltoztam én is. Ráléptem egy olyan útra, ahol semmi sem lehetetlen. Így váltottam valóra a legnagyobb álmaimat, legyen szó külföldi maratonról, féltávú triatlonról, Ázsiába utazásról, blogírásról vagy egy olyan munkáról, ami egyben a hobbim is. A futással és azzal a bizonyos kérdéssel vette kezdetét az én igazi életem.

Te feltetted már magadnak?