Hogyan tovább?

Amikor hétfő reggel megnéztem a telefonomon az alkalmazást, amin keresztül kaptam az edzéseimet és nyomon követhettem, hány nap van még vissza a maratonig, üres heteket találtam. És egy hatalmas kérdést a kijelzőn: What are you training for? Önkéntelenül is elgondolkodtam, hogy most, hogy mindkét maratont lefutottam, hogyan tovább? Lesz-e következő sportesemény, amire készülhetek? És ha igen, mikor?

Vasárnap vettem részt életem és az idei évem második maratonján, a SPAR maratonon Budapesten. Vegyes érzelmekkel álltam rajthoz. Egyfelől tudtam, hogy edzettebb vagyok, mint az előző, rotterdami maratonomnál, hiszen azóta még fél évet futottam. De valahogy fizikailag nem voltam a toppon. Nem tudtam kialudni magam, nem regenerálódtam eléggé, több helyen is fájtak az izületeim. Nem akartam azt, hogy az egész futásom egy szenvedés legyen, hiszen ehhez azért sok 4 és fél óra.

A maraton napján, a rajt előtt összefutottam a Fehérvár Médiacentrumos kollégáimmal és ez az óra nagyon jó hangulatban telt. Elengedtem az elmúlt napok szorongását és motiváltam álltam rajthoz. A rajtpisztoly eldördülésére várakozni mindig olyan megindító. Mindenre elszánt emberek állnak körülötted, együtt indultok el, egymást segítve, tanúi vagytok egymás leggyengébb pillanatainak, mikor fuldokoltok a frissítéseknél, hangosan nyögtök a lábatokba nyilalló fájdalomtól, átkozzátok magatokat, hogy eszetekbe jutott maratont futni és keserédesen nevettek, hogy már csak 32 kilométeretek van hátra. Együtt pulzáltok ez alatt a pár óra alatt. Aztán együtt értek be a célba.

A budapesti maraton útvonala lélekpróbáló volt, két nagy kört kellett futnunk a rakparton. A Pázmány Péter sétányról indultunk és elfutottunk egészen a Margit hídig, majd vissza az Alagútig, át a Lánchídon, majd vissza a Szabadság hídon. A Kopaszi gátnál volt a fordító. Itt nagyjából féltávnál jártunk, eddig bírtam a 6-os tempót. 25 km-től fokozatosan lassultam, a beton nagyon megviselte az amúgy is fájó izületeimet. A második kör egészen a Hajógyári-szigetig tartott, itt volt egy mélypont, hiszen nagyon messze voltunk még távban a céltól. Az Árpád hídra felfele menet nagyon megszomjaztam, és legközelebb csak a Margitszigeten tudtam frissíteni. Volt nálam egy fájdalomcsillapító, arra az esetre, ha valami baj történne. Már a 25. kilométertől azon gondolkoztam, hogy bevegyem-e, egy kicsit morális kérdést is csináltam belőle, hogy maraton-e az, amikor nem élem meg végig a fájdalmat. 32 km-nél viszont már annyira fájt mindenem, hogy úgy döntöttem, elég volt. A gyógyszer hatására elmúlt a fájdalmam és újra tudtam tartani a tervezett tempót.

A visszafelé vezető utat már jobban élveztem, mert egyre közelebb került a cél. A táv vészesen fogyott, elmentek mellettünk szép sorban a hidak: végül elértük a Szabadság hidat, ami visszavitt minket a rajthoz. Az utolsó két kilométeren csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó érzés lesz megállni, sétálni, enni, inni, leülni, fürdeni, pihenni. Egy nagyon kedves edző szegődött mellém, aki két első maratonos lányt kísért. Azt mondta, hogy a legjobb érzés szerinte a maraton során az, mikor kétoldalt emberoszlop vesz körül és befutsz a célba. Igazat adtam neki. Mikor elértük az utolsó 100 métert jelző táblát és befutottunk, felszabadultam. Mindenem fájt, teljesen elgyötört voltam testileg. Reggel, mikor felkeltem, nagyon nem éreztem azt, hogy ma sikerülni fog lefutnom egy maratont. És mégis teljesítettem – másodjára. 20 percet javítottam az időmön, 4 óra 36 perccel értem célba. A legjobb érzés az volt, mikor végre sétálhattam, megölelhettem anyukámat, és átvehettem az érmemet.

A nap hátralévő részében csak töltekeztem az ismerőseim szeretetéből, és próbáltam feldolgozni, hogy vége ennek az 1 évnek, amit a maratonjaimnak, a futásnak szenteltem.

Hiszen nem könnyű feldolgozni valaminek a végét, ami ennyire meghatározta az életedet, ami célt adott rövid és hosszútávon. Hívhatnánk ezt posztmaraton szindrómának is. Már áprilisban is éreztem hasonló melankóliát, de most sokkal erőteljesebben előjött.

Intenzív időszak volt ez az életemben, sok újdonsággal. Októbertől kezdve heti 5 edzésem volt, sokkal keményebbek, mint előtte. Sok mindent megtanultam a testi korlátaimról és képességeimről, az akaraterőmről.  Megváltozott az életem. És most, hogy vége ennek az időszaknak, és átveszi a helyét valami új, még szeretnék megtenni egy pár dolgot. Mindenekelőtt köszönetet nyilvánítani.

Az Ensportnak, akik szaktudásukkal felkészítettek ezekre a versenyekre, erőpróbákra. Komplex tudást kaptam tőlük: jártam teljesítménydiagnosztikán, futómozgás elemzésen, kaptam dietetikai szaktanácsadást, étrendet, edzéstervezést.

Az edzőmnek, Szádvári Juditnak, hogy felkészített a versenyekre, töretlen lelkesedéssel írta az edzéseimet, válaszolt a kérdéseimre és mindig pozitívan állt hozzám. Klopfer Csabának, aki hasznos tippekkel látott el a blogommal kapcsolatban. Erdélyi Nándinak, aki lehetővé tette ezt a csodás együttműködést.

Köszönöm a szüleimnek és a testvéremnek, akik mindig mindenben mellettem állnak, Vincének, hogy a kezdetektől fogva hitt bennem, Tibinek, aki segített, mikor lesérültem és akivel számtalan közös sport pillanatot éltünk már át.

Köszönöm Nektek, hogy figyelemmel kísértétek a felkészülésemet. Köszönöm azt a számtalan pozitív üzenetet, amit kaptam ez alatt az év alatt. Elképesztően sokat jelentet, átsegített a nehezebb időszakokon. A legnagyobb boldogság, hogy Titeket motiválni tudtalak és az én történetemből fellelkesülve neveztetek be egy-egy versenyre, vállaltatok be kisebb-nagyobb próbatételeket, sportcélokat, inspirálódtatok, változtattatok és küzdöttetek.

Volt az egyetemen egy tanárom, aki kihangsúlyozta, milyen fontos az önjutalmazás kisebb-nagyobb céljaink elérése után. Mivel már egy ideje nem voltam nyaralni, és nagyon intenzív volt az elmúlt egy év a maratonokkal, diplomázásokkal együtt, beterveztünk egy hosszabb utazást egy olyan helyre, ahová régi álmunk volt eljutni: Ázsiába. Úgyhogy most ez a kaland következik.

Bár imádtam az edzéseimet, örülök annak, hogy végre ismét eljön egy olyan nyugis időszak, amikor futva fedezhetek fel új útvonalakat. Nem kell arra figyelnem, hogy mim fáj éppen, mennyi idő maradt még a felkészülésre, csak a mozgás öröméért futhatok. És persze arra is lesz időm, hogy más sportokban is elmélyülhessek.

És hogy akarok-e még maratont futni? Egyelőre elkezdtem gyűjteni egy versenybicóra, amit jövő év elején tervezek megvenni. Ha ez meglesz, akkor a következő célkitűzésem az Ironman féltáv jövőre (1,9 km úszás, 100 km bicikli, 21 km futás) és az is biztos, hogy a következő Ultrabalatonon is ott leszek. 😊

A futás számtalan dologra megtanított, megismertetett önmagammal. Nem lehetek elég hálás neki. És Nektek sem, akiktől az alábbi idézettel búcsúzom – egy időre:

“Vannak klubok, ahová sosem tartozhatsz. Vannak szomszédok, akik mellett sosem lakhatsz, vannak iskolák, ahová nem kerülhetsz be. De a pálya mindig nyitva áll.”

unnamed (1)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

Create a website or blog at WordPress.com

Up ↑

%d bloggers like this: