Az én Rotterdam Maratonom

Tudjátok, van egy bizonyos frissítő, amit aktivátornak hívnak. Egy pici koffeines shot, amit a maratonfutás 35. kilométere után tanácsos meginni. Azonnal felpörget, új energiát és lendületet ad.

Nagyjából így hatott az én életemre is a maraton. Teljesen felkavarta és olyan energiáimat mozgósította, amiknek a létezéséről sem tudtam. Transzban tartott napokig, úgy, hogy aludni sem bírtam. Valahogy az én életemet is aktiválta ez a nap.

Sokan kértétek, hogy meséljem el a maraton után, hogy mentálisan hogy lehet kibírni ezt a közel 5 óra futást, mi is „a maraton anatómiája”.

Két idézetet olvastam, ami egy kicsit közelebb visz az valósághoz. Az egyik: „Bármi, amit valaha meg akartál tudni magadról, megtanulhatod 42.2 kilométer során.” (Lori Culnane), a másik: „Ha futni akarsz, fuss egy mérföldet. Ha meg akarsz tapasztalni egy másik életet, fuss egy maratont.” (Emil Zatopek).

Ezek az én futásomra is jellemzőek voltak. Egy új oldalát ismertem meg magamnak, és a futás alatt egy alternatív valóságot tapasztaltam meg. Ahol elindultam, küzdöttem és győztem.

El kell ismernem, hogy nem volt könnyű. Már nekiindulni sem. Felkelni azzal a tudattal, hogy ma maratont futok. Legyűrni a reggeli falatokat, mikor összeszorul a gyomrom. Elbiciklizni a maraton helyszínére, bemelegíteni, elköszönni, beállni a hatalmas sorba, megtenni futva az első pár métereket és elindulni.  Elindulni a valaha volt leghosszabb utamra, keresztül egy idegen városon. Ahhoz is nagy erő kellett, hogy ne pánikoljak be ettől a gondolattól.

A rajt egyébként könnyfakasztóan gyönyörű volt, ágyú dörrenésre indult el (több hullámban) a 15 ezer résztvevő, egy nagyon motiváló zenére és mindenki hihetetlenül izgatott és boldog volt. Egymással szelfizgettünk, átjárt minket az izgalom, mindjárt maratont futunk. Mintha egy csatába indulnánk, két oldalt az úton pedig végtelen hosszan álltak a szurkolóink, extázisban, őrjöngve bíztatva minket.

Mikor elindultunk, legfőképpen boldogságot és magabiztosságot éreztem. Lehetőséget kaptam arra, hogy életem egyik legnagyobb álmát váltsam valóra. Már ez sem mindenkinek adatik meg, és én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ez az álom csak rajtam múlt.

Az első 10 km nagyon könnyen ment, sok zenekar tett a jó hangulatról. (Személyes kedvencem az öregekből álló Thrift shop-ot játszó fúvós banda.) Frissítő pontok 5 kilométerenként voltak, ahol igyekeztem keveset inni. Sajnos a 22 fok nekem is eléggé betett a téli felkészülés után, többet kellett innom a tervezettnél.

unnamed (2)

10 kilométernél vettem be az első gélemet. Mivel a kezemben vittem hármat, már az is örömmel töltött el, hogy legalább eggyel kevesebb lesz nálam innentől. Fontos volt, hogy óránként egyek egy gélt és pótoljam az energiát, cukrot. A 20. km-ig mondhatni minden simán ment, ezután jött a maraton második fele, úgy, hogy már benne volt a lábamban egy félmaraton.

Ekkor találkoztam egy 60 éves holland férfival, akinek ez volt a 106. maratonja (futott többek között Budapesten is) és megkérdezte tőlem, hogy nekem ez az első-e. Bíztatott, hogy jól csinálom, maradjak végig fitt és adott még egy fontos útravalót, amin út közben és azóta is sokat gondolkoztam: „A maraton a 35. kilométer után kezdődik.”.

A 20 és 25 km közötti útszakaszra egyszerűen nem emlékszem, teljesen kimaradt. Ekkor kezdődtek a gondok. A maraton előtt sokan mondták nekem, hogy ne törődjek semmivel, csak élvezzem. Na, a 25 és 35 km közötti szakaszt egyáltalán nem élveztem. Fizikai fájdalmaim voltak, fájt a csípőínam, a lábam. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de amíg a felkészülés közben ez nagyon jól sikerült és flow volt minden hosszú futásom, itt végig tudatomnál maradtam. Egy gondolat tudott hatalmába keríteni és elfeledtetni velem mindent: a diadalmas célba érkezés. Ebbe kapaszkodtam hát végig.

Korábban elemezve az útvonalat, azt mondtuk, hogy a 30. km utáni rész már könnyebb lesz, csak egy tavat kell körbefutni és utána már ott is a vége. Ezt persze teljesen más volt megélni. A 30 km-es tábla kordonnal volt elválasztva a 40-es km táblától, azaz láthattuk azon szerencsés társainkat, akik már az utolsó 2 km-re fordultak rá az út túloldalán. Ők is nagyon kivoltak, hát még mi, akiknek hátra volt még egy 12-es.

A 30-35 közötti szakasz számomra maga volt a pokol. Nagyon melegem volt és fáradt voltam, mindent összeittam, amit osztogattak. Útközben sokan kidőltek, mert begörcsölt a lábuk, egy valaki fel is adta, ő egy fának támasztva pihent és várta a mentőt. Sokan belesétáltak. Szerintem ez mindenkinek egy mélypont volt. 35-nél vettem magamhoz az utolsó frissítőm, az aktivátor shotot. Nem tudom, hogy ennek hatására, vagy azért mert már láttam a fényt az alagút végén, de 36-tól megtáltosodtam.

Mentálisan nagyon vártam ezt a pontot, mert emlékeztem a holland férfi szavaira: a maraton a 35. km-nél kezdődik. Igaza lett. Számomra is itt kezdődött el. Egyre jobban láttam magam előtt a végét: az utolsó 2 km-t, amikor beérek a városba és a tömegben befuthatok a célba.

A szurkolók itt már szinte őrjöngtek, kicsit szürreális volt, amint mi vonszoltuk magunkat, ők pedig magukból kikelve kiabálták a neveinket és bíztattak, hogy már csak 4 kilométer van hátra.

Aztán végre elértem a 40-et. A végére sikerült megnövelnem a sebességemet és az utolsó 2 km-t egész gyorsan megtettem. Itt már rengetegen álltak a pálya mentén és a belvárosban futottunk. Mikor ráfordultunk az utolsó 195 méterre engem is magával ragadott a hév, az őrjöngő tömeg és elkezdtem sprintelni. Aztán egyszer csak megláttam a célt.

Egy nagy sárga kapu volt a távolban. Érdekes, hogy teljesen más érzésre számítottam a befutáskor. Leírhatatlan volt átfutni a kapun, de rövid ideig tartott, teljesen nem is emlékszem rá, csak arra, hogy elkezdtem sétálni a tömegben. Fáradt voltam, de nagyon boldog, hogy egy ekkora út van mögöttem és végre célba értem. Aztán átvettük az érmeinket, rózsát kaptunk. Nagyon sokáig sétáltam kifelé, míg megláttam egy holland ismerősömet, aki gratulált, aztán a nagy tömegben észrevettem a barátomat is. Kicsit le kellett ülnöm, mert a lábaim lemerevedtek és nagyon fájtak. Taxival mentünk haza és egy gyors zuhanyzás és jégzselézés után felvettem a kompressziós zoknimat, ami nagyon sokat segített a regenerálódásban. A nap további részében elmentünk szavazni Hágába, ettünk egy kis trash food-ot a vonaton, megkerestük a biciklijeinket és este még haza is tekertünk.

unnamed (3)

Aznap aludni sem tudtam, úgy pörögtem. Folyton csak az út élményeiről beszéltem, számtalanszor lepörgettem magamban. Ugyan futás közben sokszor megfordult a fejemben, hogy soha többet maraton, miután célba értem, már egészen máshogy láttam.

Végre megcsináltam és már nem ismeretlen számomra ez a táv. Jó volt hazajönni, elmenni azokra a helyekre, ahol korábban edzettem, találkozni azokkal az emberekkel, akik tavaly október óta részesei voltak az én nagy kalandomnak.

Jó érzés most csak úgy létezni és átgondolni a sikert. Teljesen megélni és lezárni ezt a fél év kemény munkát. Mert erre tényleg sokat készültem. Egy hatalmas álom volt számomra a maraton. Minden programomat április 9-ig terveztem, eddig létezett számomra a világ. Most hirtelen azt sem tudom, mit csináljak, csak úgy sodródom. De a sok tervezés és stresszelés után jólesik ez is.

A maraton számomra azért is volt nagy élmény, mert ismét megmutatta a sport az erejét. Azt, hogy nincsenek határaink, sokkal több van bennünk, mint hisszük és bármit elérünk, amit akarunk. Hogy minden fejben dől el.

Ezen a napon kortól, nemtől, származástól függetlenül 15.000 embernek egy célja volt. És mind a 15.000 ember megfért egymás mellett, segítette egymást, segítséget kapott a szurkolóktól mentálisan és fizikailag is, a legkiszolgáltatottabb percekben. Sok ezer ember palacsintát, narancsot, vizet, kólát, banánt osztogatott, pacsit kért, megszólított, mosolyogva bíztatott, zenélt, mindent megtett azért, hogy nekünk sikerüljön. Hogy mi elmondhassuk magunkról: maratonisták lettünk. Nem számított az, hogy egyszerű melegítőben, márkás futó cuccban vagy tréning hidzsábban tettük meg ezt a távot. Nem számított, hogy hány évesek vagyunk, milyen a bőrszínünk, hány éve futunk, hány kilométert tettünk már meg életünkben. Hogy gyárban dolgozunk, eladóként egy boltban vagy cégvezetőként. Itt mind egyek voltunk. Egyenlő társa a többi tízezernek. Felemelő érzés volt tanúja lenni a pozitivitásnak, összefogásnak és szeretetnek, ami jelen volt ezen a rendezvényen.

Korábban nem hittem azt, hogy előre tervezni lehet, hogy melyik lesz életünk legszebb napja. De ezt most valahogy előre éreztem. És az is lett. Életem egyik legboldogabb napja volt.

unnamed

2 thoughts on “Az én Rotterdam Maratonom

Add yours

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

Create a website or blog at WordPress.com

Up ↑

%d bloggers like this: